Nárcizmus - a lélek gyilkosa

Fizikailag egy 32 éves nő vagyok, de valódi születésem 1,5 évvel ezelőttre tehető. Akkor kezdődött a valódi személyiségem születése, amikor is „édes”anyámmal - az idézőjeles megfogalmazás a későbbiekben magyarázatra talál – történt utolsó (!) veszekedésünk után megtaláltam az interneten AZT a bizonyos kifejezést. A kifejezést, amitől egész gyerekkoromban, majd később felnőttkoromban is szenvedtem: Nárcisztikus anya. Döbbenetes érzés volt olvasni az interneten fellelhető mindenféle forrásoknak köszönhetően a téma kapcsán leírt jellemzőket a Nárcisztikus anyára – és úgy egyáltalán a Nárcisztikus személyiségzavarral „megáldott” emberekre. Akkor úgy éreztem végre!!! Végre valakik megfogalmazták helyettem mindazt a szörnyűséges dolgot, amit megéltem közel 31 éven keresztül a családunk falain belül és képtelen voltam mindaddig szavakba önteni. Nem tudtam, mert sok esetben már saját magamat kérdőjeleztem meg és nézem őrültnek.


Miután számos, interneten fellelhető cikket elolvastam, tudatosult bennem, hogy valójában nem bennem volt a hiba. Pedig „édes”anyám kitartóan dolgozott egész életemben azon, hogy engem a legrosszabb, a legalávalóbb, a legkevésbé szerethetőbb és szeretetre méltóbb, emberszámba nem vehető „lénynek” állítson be. Motivációs éhségem csillapíthatatlanná vált azzal kapcsolatosan, hogy lehetőségeimhez képest a lehető legtöbbet megtudjak a Nárcizmusról (nem véletlen a nagybetű sem ;) ). Rengeteg könyvet olvastam eddig a témában, egyik nagy kedvencem – és egyben szemeim legfőbb felnyitója – Alice Miller és a Nárcisztikus szülők gyermekeivel kapcsolatos munkássága. A „A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása” volt az első olyan szakirodalom, aminek olvasása közben olyan érzésem volt, mintha az író tanúja lett volna családunk mindennapi szenvedésének. Ezután elolvastam tőle a „A test kiáltása - A szülői bántás hosszú távú következményei” c. könyvet is, mely hasonlóan nagy hatással volt rám az eddigi életem, és saját önmagam megértésében. Jelenleg Bánki György könyvét olvasom, ami a következő címet kapta: „A legnagyszerűbb könyv a Nárcizmusról”. Imádom a pszichiáternek már a könyv címéből jövő cinizmusát, a könyv tartalmáról nem beszélve. A cinizmust félretéve azt gondolom, valóban a legnagyszerűbb könyvről van szó, amit eddig a témában kezemben tartottam vagy olvastam e-book formájában.

narcizmusellen.jpg


Mégis miért gondolom fontosnak, hogy írjak a Nárcizmusról? Mert napjainkban rengetegen szenvednek Nárcisztikus családi kötelékektől (anya, apa, testvér, esetleg más hozzátartozók miatt) vagy Nárcisztikus párkapcsolatban anélkül, hogy akár tudnának róla (!!!). Vagy elég, ha csak körbe nézünk a tágan vett baráti körünkben. Az esetek nagy százalékában sajnos találkozhatunk a jelenséggel.


Részben a saját példámon keresztül is, részben pedig a különböző szakirodalmi forrásokra támaszkodva szeretném bemutatni mindazt, amit a Nárcizmussal kapcsolatosan sikerült megtanulnom és megismernem.
Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ezzel a témával igen is foglalkozni kell, mert a Nárcisztikus Bántalmazás (abúzus) során elkövetett „lélekgyilkolás” ugyanolyan bűntett egy másik emberrel szemben, mint a test meggyilkolásáé. Mert valahol mindnyájan érezzük, hogy a „mai világgal” valami nagyon nincsen rendben, hogy az emberek sok esetben áttaposnak különböző pillanatnyi érdekek miatt és mindenféle következmény vállalása nélkül a másikon. És nem, ez így nincs rendben! Szeretném, ha ez, még ha csak egy picit is, de máshogy lenne. Szeretném, ha komolyan vennénk a Nárcizmusból jövő lelki terror következményeit, mert nem csak azok a sebek sebek, amik a testünkön láthatóan véreznek. Hanem azok a sebek is sebek, amiket a lelkünkön ejtettek korábban.


A másik célja a blognak önös érdek: titkon azt remélem, hogy az írással azon felül, hogy másoknak adhatok esetleges segítséget és támpontot, talán saját magamnak is segíthetek „újra keretezni” a bennem lévő fájdalmas emlékeket, ezáltal közelebb kerülök a saját, belső kérdéseim megválaszolásához is. Biztos vagyok benne, hogy ez akár hülyén is hangozhat… de én tényleg 1,5 éve kezdem megismerni valódi önmagam, mert eddig nem a saját életemet éltem. Az eddigi életem tele volt megfelelési kényszerrel, szorongással, önvádolással és önmarcangolással, magam el nem fogadásával és attól való rettegéssel, hogy nem szeretnek, és hogy nem vagyok elég (jó). Nem tudtam, hogy ez a Nárcisztikus anyámmal való kapcsolatom miatt alakult így, de legbelül mindig is éreztem, hogy valami nincs rendben. Mióta tudom ennek az okát, a döntés a kezemben van, mit kezdek ezzel és mit kezdek magammal. Elindulok az önismeret kacskaringós – és néha meglehetősen fájdalmas – útján, vagy struccpolitikát követve élem az életemet elnyomásokkal és a külvilágnak való látszólagos megfeleléssel, ámde belül boldogtalanul.

Én az előbbit vállaltam, fájdalommal teli az út, ámde annál pozitívabb az eredmény, és ez borzasztóan motivál. Ráadásul segítségemre van ebben a folyamatban a pszichológusom is, aki nélkül biztosan nem tartanék lélekben ott, ahol most tartok. Többek között ő tükrözi vissza számomra azokat a valódi értékeimet és érzéseimet, amiket annak idején az anyám gyermekkoromban nem tett meg. Természetesen óriási lelki támogatást kapok a Férjemtől, ahogyan a barátaimtól is. Igazán hálás vagyok, hogy ilyen sok nagyszerű ember vesz körül. Hálás vagyok, hogy szeretnek, hálás vagyok, hogy szerethetem őket! 
Felnőttként kell megtanulnom saját magam reális értékelését, az érzéseim okát és forrását, ahogyan azt is, miért voltak tele eddig mindennapjaim csillapíthatatlan szorongással és bűntudattal. Tényleg fájdalmas…mert fel kell tépegetni azokat a bizonyos sebtapaszokat és alájuk nézni. Fáj, de így már biztosan jól fognak ezek a sebek begyógyulni, és nem lesz szükség idővel sebtapaszra sem.
Ehhez kapcsolódik az a tény is, hogy még gyermekvállalás előtt állok. Szeretnék egészséges lelkülettel gyermeket szülni és nevelni, mert a gyermeknevelés olyan, mint egy fehér lap, amire csak egyszer írhatsz, radírozni nem tudsz. Szeretném megfelelően szeretni a leendő gyermekemet, mert ez alanyi jogon jár neki, ehhez viszont saját magam szeretete és elfogadása elengedhetetlen. Ebben úgy érzem, már nagyon jó úton járok, ám van még előttem pár lépcsőfok. Ezt mind azért teszem, hogy boldogan élhessem le az előttem álló x évtizedet.


Miről is lesz szó? Elsősorban a Nárcisztikus személyiségzavarról szeretnék majd pár gondolatot írni, illetve arról, hogy honnan és milyen jelekből tudhatjuk valójában, hogy Nárcisztikus emberrel van dolgunk. Ezután a Nárcisztikus családokról és szülőkről terveztem írni pár bejegyzést, már előre érzem, hogy már csak a saját érintettségem miatt is, ez egy nagyobb falat lesz :). Nem lesz kisebb lélegzetvételű téma a Nárcizmus párkapcsolati vonatkozása sem („Egy ágyban az ellenséggel”), ahogyan a munkahelyi környezetben tapasztalt Nárcizmus is egyre gyakoribb jelenség mindennapjainkban („Az erősebb kutya b***ik”).

Azt hiszem, lesz témánk.
Köszönöm, hogy velem tartasz.

 instagram: narcizmus_ellen