Őszinte vallomás Nárcisztikus édesanyámnak

Szia, Anyu!

Sokáig gondolkodtam azon, hogy írjak-e egyáltalán neked bármit is az érzéseimről, hiszen te részedről tavaly nyáron több oldalas rágalmazáson és gyűlölettel teli mondatokon keresztül megtetted. Bármennyire is próbálod ezt tagadni, de azok az érzések, amiket irányomba éreztél akkor, amikor megírtad, teljes tökéletességgel átjöttek a leveled megfogalmazásán keresztül. Ami viszont engem is meglepett: hogy nem is lepődtem meg azon, hogy az én „édesanyám” az egyetlen „édes kislányának” ilyen súlyos vádakkal és rágalmazásokkal teli levelet ír. Tudod miért nem? Mert egész gyerekkoromban ugyan ezeket kaptam Tőled. Megvetést, verbális (és testi) bántalmazást, lenézést és emberszámba nem tekintést. És már meg sem kottyant. És ez szörnyű érzéseket szabadított fel bennem.  

Ez volt tavaly nyáron.

Aztán rengeteg pszichológiai könyvet, újságot, cikket olvastam, és számtalan videót, előadást, hanganyagot hallgattam meg azért, hogy rájöjjek, ki is vagyok valójában, és mi is van a hátam mögötti rögös, 31 éves úton. Hogy valójában olyan rossz, gonosz, semmirekellő, idióta, szüleit nem szerető gyerek voltam-e, mint amilyennek engem már annyiszor említettél régen. Tudom, hogy legszívesebben ezeket letagadnád, vagy már lehet meg is tetted rég, de ha őszintén belenézel a lelkedbe, te is érzed, hogy ez nem csak kitaláció részemről.

A különbséget én talán abban látom, hogy ezzel a levéllel nekem nem az a célom, hogy megbántsalak, hogy rommá törjem az önbecsülésedet és megalázzalak, hanem az, hogy talán most életemben először teljesen őszintén leírhatom neked azt, hogy milyen érzések vannak bennem, ha rád vagy a gyerekkoromra gondolok. Hogy min mentem keresztül legbelül a gyerekkori éveim alatt és hogy miért érzem valójában azt, hogy nekem nem is volt valódi, klasszikus értelemben vett gyerekkorom. Egészen eddig a pillanatig nem tudtam magamban ezeket szavakba önteni, mert rájöttem, hogy rengeteg dolgot elnyomtam magamban és nem hagytam felszínre törni, aminek a következményeit 31 éves felnőtt nőként mai napig is viselek a testemen és lelkemen is egyaránt.

Azt is tudnod kell, hogy nagyon sokáig haragudtam rád. De napról napra egyre tisztább már számomra az, hogy mit miért tettél és mondtál. És hogy valójában minden onnan gyökerezik, hogy nem volt boldog gyermekkorod. Neked sem. 

Most már tudom, és (meg)értem, hogy borzasztóan szeretetre éhes vagy, mert gyerekkorodban nem kaphattad meg azt a fajta odafigyelést és érzelmeket, szeretetet és gyengédséget, amikre szükséged lett volna. Apukád elmondásod szerint 2 éves korod után „nem volt”, Anyukád pedig éjt nappallá téve dolgozott, hogy a hármatok megélhetését biztosítsa. Nem élhetted meg a valódi gyermekkorodat, mert magányos voltál. A bátyád 9 évvel idősebb, teljesen más életszakaszban, Nagyi pedig 0-24-ben dolgozott a kórházban a megélhetésért. Nagyon hamar fel kellett nőj, önállósodnod kellett, mert ezt követelték meg a körülmények. Fát vágtál, takarítottál, mostál…biztos nem lehetett könnyű ezt egyedül, gyerekként, kislányként. Csak magadra számíthattál, a családodra csak alkalmanként. Végig küzdelem volt a gyerekkorod, ugyanakkor elnyomtad magadban azokat a szükségleteket, amiket egy „normális gyerek” is megélt körülötted. Úgy érezted, akkor vagy csak jó gyerek, és akkor fognak szeretni téged, ha hamar önálló leszel és nem pedig hisztizel. Ha azt teszed, amit elvárnak tőled. 

Azt is mondtad, régen, hogy téged először nem akartak… ezért egész életedben azt érezhetted hogy bizonyítanod kell és megmutatni, hogy igenis megérdemled, hogy élj és hogy szeretve legyél. Sokat olvastam arról, hogy a gyermekkorukban ekkora tehernek kitett emberek felnőtt korukra úgy érezhetik, hogy mivel nem kapták meg korábban a számukra szükséges szeretetet, hajlamosak lehetnek arra, hogy ezt a hiányt felnőtt korukban (tudat alatt és egyáltalán nem szándékosan) a közvetlen környezetüktől „hajtsák be”. Ez az elmélet azért volt számomra megdöbbentő és egyben hiteles is, mert ezt én magam is átéltem, pl a párkapcsolataimban. Azt éreztem, hogy nekik kutya kötelességük szeretniük engem, mert nekem sosem volt egyszerű a családi hátterem (erre majd később kitérek részletesebben is, miért érzem és éreztem így). Ez a te esetedben is hasonlóan alakulhatott: nem kaptál megfelelő mennyiségű és minőségű szeretetet, a bátyád szekált és kicseszett veled, magányosnak érezted magad és elhagyatottnak, nem volt Apukád, és ha úgy vesszük, Anyukád sem teljesen, mert mindig dolgozott…és mire felnőttél, a sok fájdalom és nem megélt érzelmek elnyomása miatt kialakult benned egy olyan viselkedés, ami egyáltalán nem tudatos, belülről jön, és ami viszont a körülötted élők életét teszi nehezebbé, ugyanakkor a tiédet is. Biztosan gyakran érezheted azt, hogy téged senki nem szeret, te senkit nem érdekelsz, te csak akkor vagy jó, ha éppen valami kell valakinek. Gyermekként ezt tapasztaltad, ezt érezted, és ezt azóta is így érzed. Pedig ez nem igaz, az emberek körülötted nem olyan szörnyetegek, mint ahogyan te látod őket. 

Amióta ezt megértettem, nem tudok már rád úgy haragudni, mint régen, mert minden kérdésem értelmet nyert, amikre eddig, 31 évig nem kaptam válaszokat.

És tudod miért értettem meg? Mert kísérteties párhuzamot érzek kettőnk belső gyermekével kapcsolatosan. A fenti sorokat igazából mintha magamról is írtam volna, természetesen a körülmények nem ugyanazok, nem is lehettek nyilván teljesen ugyanazok. Az érzések viszont igen. Én hiszem azt, hogy az embereket legfőképp az érzéseik határozzák meg, mert az érzésekből jönnek a gondolatok, a gondolatokból pedig a tettek, és a másik emberhez való viszonyulásunk mutatja meg valójában azt, kik is vagyunk valójában. Amíg én téged elutasítalak magamban, addig önmagamat is elutasítom. Mert belőled is (és Apuból is) vagyok. De az ember azt utasít el a legnagyobb erővel a másikban, amit magában is gyűlöl, viszont milyen érdekes az emberi agy és lélek: könnyebb a másikat gyűlölni helyette és a felelősséget az érzéseinkkel kapcsolatban a másikra helyezni. Hazudunk önmagunknak és elutasítottuk egymást, mert a saját félelmeinkre emlékeztettük egymást. Arra, hogy nem szeretnek minket, hogy nincs ránk szükség, hogy rosszak vagyunk és feleslegesek. Ezért nem tudtuk egymást szeretni Anyu, mert egymást láttuk önmagunkban, amit teljesen elutasítottunk. Olvastam erről is: „A kisebbek, gyengébbek iránti megvetés a legjobb védekezés a saját tehetetlenségérzésünk ellen.”

0d68e394-8e00-4c2a-b4bc-aa98c3ca08c2.jpeg

De nem akarok ennyire előre menni. Szerettem volna neked írni a gyerekkoromról, ahogyan én éltem meg, és ahogyan én éreztem át ezeket az éveket. Szeretném, ha tisztán látnád, hogy valójában nem is volt egy boldog és szeretetteljes gyerekkorom, legalábbis én nem éreztem annak.

Sokszor említetted, hogy hálával tartozom azért, hogy inni-enni adtatok, iskoláztattatok, amikor beteg voltam figyeltetek rám és ápoltatok. Sokszor említetted azt is, hogy már ezért tisztelettel tartozom.

Egy gyermek azért jön a világra, mert őt a szülei akarják és szeretik már azelőtt, mielőtt megszületne. Egy gyermek nem a saját döntéséből kezd bele az életbe, nem kap egy több oldalas szerződést, amit a feltételrendszer elfogadása után aláír, tudomásul vesz, és azzal párhuzamosan viselkedik. Egy gyermek világra jövetele két ember döntése: az anyáé és az apáé. Azonban az anya és apa egy gyermek vállalásával tudomásul veszik, és egyben vállalják (mert felnőtt emberek), hogy amíg az a kicsi élet önfenntartásra és önálló életre még képtelen, minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy a növekedéséhez, testi és lelki fejlődéséhez szükséges feltételeket biztosítsák számára. Egy gyermek nem tulajdona senkinek, sem anyának, sem apának, hanem egy önálló élet, akiből egyszer majd egy önálló felnőtt lesz, aki ugyanúgy családot fog alapítani. Egy gyermeknek nem lehet feladata a szülői hiányosságok és sérelmek megoldása, ahogyan a korábban meg nem kapott szeretetet sem feladata pótolni a szülei részére. De ha a szülő szereti a gyerekét, a gyerek is szereti a szülőt. Megfélemlítésre, büntetésre és kierőszakolásra nem lehet szeretettel válaszolni, ezek egymástól távol álló és ellentétes érzések.

Azok a szülők, akiknek gyermekkora nem kiegyensúlyozott szeretetben telt, hiányt szenvednek, vagyis egész életükben keresik azt, amit szüleiktől nem kaphattak meg kellő időben. Ennek a szükségletnek a kielégítésére a saját gyermek a legalkalmasabb. Az újszülött teljes egészében ki van szolgáltatva a szüleinek, és mivel létezése attól függ, hogy foglalkoznak-e vele, szeretik-e, mindent megtesz, hogy ne veszítse el őket. Mivel a gyerekkorodból adódóan egy érzelmileg bizonytalan anya voltál születésemkor (19 évesen), az érzelmi egyensúlyodat rám alapoztad, a megoldást tőlem vártad, a nem megkapott szeretetet és odafigyelést tőlem akartad megkapni. Egy kisbabának is már nagyon kifinomult képessége van arra, hogy tudat alatt, apró rezdülésekből megérezze az anya szükségletét, ezért az alkalmazkodó képességét tökéletesre fejleszti, hogy biztosítsa maga számára az életben maradáshoz kellő szeretetet és odafigyelést. Ha a gyermeknek azt kell kockáztatnia, hogy az anyja szeretetét elveszti, akkor még a legtermészetesebb érzelmi reakciókat is képes elnyomni magában. Ezt egy gyermek tisztán látja és érzi, ezért már nagyon korán leszokik arról, hogy saját elvárásainak hangot adjon, mert az rossz, elítélendő, anya ezért haragudni fog, megbüntet, esetleg meg is ver.  Ilyen esetben az ember olyan viselkedést alakít ki, amelyben csak azt mutatja (vagy próbálja azt mutatni), amit elvárnak tőle és ezzel teljes mértékben azonosul is. Ezt hívja a pszichológiai szakirodalom egyébként „hamis énnek”. 

Tehát lecsupaszítva: ahhoz, hogy szeress engem, megtanultam úgy gondolkodni, úgy érezni és úgy tenni, ahogyan azt te megkövetelted tőlem, csak azért, hogy szeress, és ne bánts. Például: azért lettem kitűnő tanuló általános és gimi végén, mert tudtam, hogy akkor büszke leszel rám és szeretni fogsz. Mert amikor rossz jegyet vittem haza, akkor azt éreztem, hogy nem szerettél. Ezért hazudoztam annyit akkoriban a jegyeim miatt. Mert ha nem mondom el és nem tudod meg, akkor továbbra is szeretsz, nem büntetsz meg és nem versz meg, és nem utasítasz el magadtól.

Mi történt, ha mérgesen, zavarodottan, rossz osztályzatokkal teli ellenőrzővel álltam előttetek? Hol volt akkor a szereteted? Hiszen ez is én voltam! Csak akkor szerettél és voltál rám büszke, amikor a te szemedben tökéleteset csináltam (kitűnő bizonyítványok, versenyek). Ez azt jelenti, hogy egyáltalán nem is engem szerettél, hanem azt, akinek kiadtam magam? A tisztelettudó, megbízható, megértő, tökéletes gyermeket, aki lényegében nem is volt gyermek? Mi történt a gyermekkorommal?

Érdekes, hogy a kis gyerekkoromról nagyon halvány emlékképeim vannak. A legtöbb ember emlékszik arra, hogy milyen volt a gyerekkora még 5 évesen is, de nekem annyi minden kiesett, hogy ettől picit megijedtem. Az emberi agy és lélek tényleg egy csodálatos dolog, sok mindenre képes azért, hogy megvédje önmagát a fájdalomtól. Amikor a gyermek, vagy akár felnőtt ember nagy lelki megrázkódtatáson megy keresztül, traumát él meg, az agy pedig ösztönösen elpakolja ezt az emléket egy jó mély helyre. Az emléket igen, de az érzést nem tudja, az megmarad. A legtöbb ismerősöm emlékszik a teljes gyerekkorára 1-2 részletet leszámítva. Én viszont alig emlékszem valamire 1-2 részletet leszámítva. Még az ovis jelem sem ugrik be. Elkezdtem kutatni és rengeteget olvasni, hogy miért lehet ez, és bár emlékezni a könyvek nem tanítottak meg, de megérteni igen: biztos vagyok benne, hogy gyerekkoromban traumák sorozatát éltem meg. 

Egy ilyen traumára – vagyis a tényére – mégis emlékszem: Nagyikám halálára. Bár ő a te édesanyád volt, de ő nekem volt a Nagyikám. Emlékszem az érzésre, hogy mennyire szeretett engem és arra is, hogy én is mennyire szerettem őt. Az ember érzést sosem felejt. És biztos vagyok benne a mai napig, talán semmiben nem voltam ennyire biztos, hogy ő engem nagyon szeretett. Érzem a melegséget, amikor rá gondolok, emlékszem a fülcimpájára, a pihe-puha testére, és a szerető ölelésére. Biztos neked is nagyon hiányzik, nekem is. Azt hiszem akkor változott meg sok minden.

Bár én nem emlékszem, de mesélted, hogy miután megtudtam, hogy Nagyi nincs többé, nem sírtam, nem akartam beszélni, csak ültem és néztem ki a fejemből. Akkor nem sírtam, mert már akkor megtanultam elnyomni magamban az érzéseimet, most viszont ahogy róla írok, meg tudom őket élni és el tudom engedni a fájdalmamat. 

Nagyi halála után költözés, igazából erre sem emlékszem, csak nagyon ködös emlékeim vannak. Biztosra nem tudhatom, mert nem emlékszem pontosan, de úgy emlékszem te Anyu akkor nagyon magad alatt voltál, szomorú voltál és elhagyatottnak érezted magad. A legközelebbi emlékképem talán 6 éves koromból való: kocsiban ülünk Petiékkel (nem emlékszem már, hogy hívták az akkori barátnőjét), emlékszem, én középen hátul, mellettem Peti barátnője és talán azt hiszem te is. Megcirogatta a hajam, ránéztem és azt mondtam „Bárcsak te lennél az Anyukám”. Amikor ez eszembe jutott nemrég, ez az emlék totálisan kirántotta alólam a talajt, és ugyanakkor rengeteg kérdést vet fel bennem: Miért mond ilyet egy gyerek? Miért mondtam én ezt akkor? Vajon te tudod-e miért mondhattam? Mert ebben minden gyermeki őszinteség benne van. Emlékszem arra is, hogy utána büntettél, elutasítottál, megvetettél, hogy ezt mondtam, talán hibáztattál is… de vajon belegondoltál abba kb. 26 évesen, hogy miért érezhette ezt így az egyetlen kislányod? Elhiszem, és megértem, hogy ez téged nagyon rosszul érintett, és csak remélni tudom, hogy mostani fejjel és élettapasztalattal a hátad mögött inkább az okát keresnéd, mint hogy büntess érte. Az is eszembe jutott, amit állítólag Bori pletykált a Miklós utcában. Az pont a költözésünk után lehetett, mikor Nagyi, a te Anyukád is meghalt. Lehet mégsem pletykált, hanem igaz volt? Miért talált volna ki ilyet, hogy versz engem, ha nem volt igaz? Kitalálhatott volna bármi mást, miért pont ezt? Márpedig vertél gyerekkoromban, nem keveset. Mi érdeke lett volna Borinak kitalálnia egy ilyet, ha ez nem igaz? Nem lehet, hogy mégis igaz volt, csak ezt te letagadtad és el akartad felejteni, mert valójában bűntudatod volt? Igazából már nem számít.

Joggal kérdezheted azt, hogy ha te a viselkedéseddel kierőszakoltad belőlem a feléd irányuló szeretetet és tiszteletet, akkor mégis miért volt az, hogy hazudtam, loptam, csaltam, és rászolgáltam a „rossz gyerek” jelzőre. Pontosan ezért, mert azt éreztem, hogy csak akkor vagyok jó neked, ha megjátszom magam, ugyanakkor belül lázadtam, hogy akkor ezek szerint engem nem is szeretnek? Mindennek elmondtál, aminek el lehet mondani egy olyan embert, akit tiszta szívedből gyűlölsz. Ez a helyzet egy felnőtt lelkét is széttépi, nemhogy egy gyerekét. Amikor nem azt mondtam, tettem vagy gondoltam, amit te, akkor rossz voltam. Ha nem ötöst hoztam haza, akkor rossz voltam és büntetést kaptam (megjegyzem az osztálytársaim nagy részének ez ismeretlen fogalom volt, hogy rossz jegyért büntetést kaptak és megverést. Azt mondták a szüleik, hogy semmi baj, legközelebb kijavítod!) Dögöljek meg, semmit sem érek, semmire nem vagyok jó, kussoljak, fogjam be a pofám, hazug vagyok, csaló vagyok, tolvaj vagyok. Képes voltál akár napokig semmibe venni engem, és nem szólni hozzám, nem venni rólam tudomást, mintha levegő lennék. Ez az egyik legnagyobb érzelmi zsarolás, amit a másik emberrel tehetsz. Visszaélsz a szeretetével és ellene fordítod. Mondd, ha szeretsz valakit, hogy tudsz vele ilyet tenni?

Ha a sulis éveimet jellemeznem kellene, akkor egy nagyon találó hasonlat jut eszembe, ezt is nemrég olvastam: üvegházban éltem, ahová minden pillanatban be tudtál nézni. És egy üvegházban semmit nem tudsz elrejteni, ami csak a tiéd, hacsak nem a föld alá. De ha elásod, akkor már magad sem láthatod. Többször elkezdtem naplót vezetni, de annyira sem tiszteltél engem, hogy minden alkalommal megkerested, bárhová is dugtam, és elolvastad. Azt a kicsi privát szférámat is megszüntetted ezzel, ahelyett, hogy a közöttünk lévő bizalom megerősítésén és növelésén dolgoztál volna anyaként és “barátnőként”. Abba vajon belegondoltál, hogy miért nem akartam neked elmesélni mindent és miért írtam inkább egy naplót? Mert a naplóm a legjobb barátom volt (hiszen vagy nem mehettem sehová, mert nyarakat kellett otthon töltsek gimisként, vagy éppen eltiltottál barátnőimtől, vagy egyszerűen büntetésből, mert nem azt mondtam vagy tettem, amit megálmodtál magadnak), mert a naplóm nem ítélkezett, „meghallgatott”, nem hibáztatott semmiért, nem erőszakoskodott… egyszerűen bármit elmondhattam neki. Eszedbe jutott valaha is az, hogy vajon miért nem bíztam meg benned és miért nem akartam elmondani neked azt sem, hogy elveszítettem a szüzességem? Miért mondtam el inkább Petrának, hogy kiszökdöstem éjszakánként? Mert akkor úgy éreztem, hogy őt érdekli, mi van velem/bennem, és akkor abban a pillanatban megbíztam benne.

Úgy bántál velem, mint a tulajdonoddal, és nem mint szerető édesanya az egyetlen szem kislányával. Tulajdon voltam, aki minden pillanatban ellenőrizhető, idomítható, aki nem érdemel semmilyen tiszteletet, akinek nem volt saját személyisége, akit tetszés szerint lehet fenyegetni, zsarolni és bántalmazni mindezt titokban és büntetlenül, mert nem nagyon mertem ezekről senkinek sem beszélni. Nem volt igazságszolgáltatás, ahogyan ügyvéd sem, mindent szépen elrejtett a lakásunk négy fala és a múlt. Az ember, aki megpofoz vagy megüt valakit, vagy tudatosan szenvedést okoz a másik embernek, tudatában van azzal, hogy ezzel a másiknak fájdalmat okoz. Ezzel a másik fölötti testi/lelki fölényét akarja bizonyítani. Vajon mi történhetett akkor benned, amikor Aput kérted meg, hogy verjen el szíjjal? Bűntudatod volt megtenni és ezzel Apura tetted a felelősséget, hogy ő tegye meg ne te? Ráadásul tudtad, hogy Aputól férfi léte miatt erősebbeket kaptam. Miért tetted ezt velem akkor? És miért gondolhattad azt akkor, hogy erre a válasz részemről a szeretet és tisztelet kell legyen. Én erős agressziót és megfélemlítést éreztem ilyenkor, a félelemre nekem nem a szeretet jut eszembe válaszul, hanem a megvetés és elutasítás. Senki nem fog szeretni olyan embert, aki bántalmazza szavakkal és testileg, de tisztelni sem. Minden egyes ilyen alkalmat megalázásként éltem meg, megalázások sora volt számomra, és most már tisztán látom azt is, hogy a fő nevelési eszköz is ez volt. Miért nem a szeretet? Miért nem az ölelés és az általad legutóbb említett feltétel nélküli szeretet? Kitől láttad ezt, hogy a verés megoldás, ki volt ebben a példa, akinek elhitted, hogy ez a jó? 

162974_640.jpg

Emlékszem egy jó kiadós verés utáni napon tesi óra volt a suliban. Közös öltöző volt a lányoknak, mindenki ott öltözött át. Én hátra mentem a lány wc-be, és ott vettem át a rövidnadrágomat, mert hurkásra volt verve a seggem. Az egyik osztálytársnőm – már nem emlékszem ki volt az – bejött pisilni és megdöbbenve látta a lilás-vörös csíkokat a derekamon és a fenekemen. Kérdezte mi történt, amire én annyit válaszoltam, hogy leestem a lépcsőn. Ez is azok közé az emlékek közé tartozik, amiket soha nem fogok tudni kiverni a fejemből. Megalázva éreztem magam, akinek bújkálnia kell, hogy nehogy meglássák, aztán pedig a „lelepleződés” érzése, amikor bejött az osztálytársnőm.

Volt régen egy műsör: Csellengők. Emlékszem néztem a tévét és közben elképzeltem, hogy ha én szöknék el, akkor az én fényképem is kint lenne ott a tévében? Hogy vajon engem is úgy hiányolnának a szüleim és sírnának utánam, mint a tévében lévő elveszett/elszökött kisgyerekek után? Megint csak az a kérdésem, hogy szerinted miért érezhettem azt hogy az elszökés megoldás lehet a problémára? Lehet azért, mert mégsem voltam olyan boldog gyerekként, és azt éreztem vagy az lett velem éreztetve, hogy mindenért én vagyok a hibás? Arra is emlékszem, hogy egy veszekedés alkalmával a fejedhez vágtam, hogy „Bárcsak bevetted volna azt a fogamzásgátlót, és nem születtem volna meg”. Ez valóban elég súlyos kijelentés egy gyerek szájából, de vajon miért érezhettem így? Arra is emlékszem, hogy ezután napokig nem szóltál hozzám, hogy érezzek bűntudatot egy olyan dolog miatt, amit őszintén mondtam? Az persze nem számított, hogy pár héttel azelőtt te vágtad a fejemhez, hogy megbántad, hogy megszültél, mindezt akkora undorral az arcodon, hogy az örökre beleégett az agyamba és lelkembe.

Miért érezhettem azt egyáltalán, ha nem lennék, akkor könnyebb lenne mindenkinek? Régebben úgy vágytam egy testvérre, akivel összetartunk és segítünk egymásnak. Akivel megoszthatom magam…Rettentően magányos voltam gyerekként. 

narcisztikusszulok.jpg

Gyorsan meg kellett tanuljam azt, hogy ha jót akarok magamnak és ne legyen veszekedés, mindenért és mindig bocsánatot kell kérjek. Még olyan dolgokért is, amit el sem követtem. Mert ha nem tettem meg, akkor ismét nem szóltál hozzám napokig. Ezt pedig gyerekként nem bírta volna ki a lelkem. Ha egy gyerek úgy érzi, az édesanyja nem szereti, akkor megszűnik a világ és semminek nincs értelme.

Visszatérve a szüzességem elvesztésére. 15 éves elmúltam, amikor azt éreztem, hogy ebből a fojtogató szigorból ki akarok szakadni. Szerelmes akartam lenni, szeretetet akartam kapni. Volt egy szőke srác, Robi, aki nagyon tetszett nekem, és én is neki. Életemben először valaki azt éreztette velem, hogy fontos vagyok neki, még akkor is, ha utólag megtudtam, hazudott nekem és nem volt igaz. Azt gondoltam, hogy nekem ezért hálásnak kell lennem, és azzal, hogy neki adom a szüzességem, szeretni fog. Mert ezt tanultam meg: csak akkor van szeretet, ha teszek is valamit érte, ha bizonyos elvárásoknak megfelelek, ha jól teljesítek. Így veszítettem el a szüzességemet 15 és fél évesen, egyáltalán nem volt jó, fájt és utána sírtam. Majd egy héttel később Robi megírta sms-ben, hogy szar voltam és szakít velem. Azt hittem szeretetet kapok, és ehelyett durvaságot és megalázást kaptam.

Ez akkor sem történt másképp, amikor kiderült előtted, hogy mi történt. Emlékszem, titkos írással írtam a naplómat, hogy így védjem ki azt, hogy elolvasd. Nyilván azért nem beszéltem erről neked, mert nem volt meg a bizalom közöttünk. Zsaroltál, hogy ha nem mondom el mi van benne, akkor ezt meg azt fogod csinálni. Megfélemlítettél és bevallottam. Ahányszor eszembe jutnak az azt követő mondataid, összeszorul a gyomrom és legszívesebben bőgnék. Soha nem tudom kiverni a fejemből. Az első rekaciód a hír hallatán az volt, hogy lekurváztál, majd az arcomba dörgölted, hogy mekkora ribanc vagyok, hiszen te addigi életed során (36 éves korodig) két férfival feküdtél le, és én mekkora egy romlott ember vagyok. Majd elvetted a kulcsomat, hogy ne szökhessek ki többet, és mindenhová veled kellett mennem, vagy rám zártad a lakást. A lekurvázás után mentünk vásárolni a Profiba, én előre mentem az úton a játszótér felé, te mögöttem és megszólaltál: „Látszik is, hogy mennyire szét van baszva a picsád, látszik a járásodon”. És te ezt akkor őszintén így gondoltad és érezted, mert láttam azt a bizonyos undort az arcodon. Kihasználtak, odaadtam egy olyan fiúnak a szüzességemet, aki csak hazudott nekem, akitől szeretetet vártam volna. Majd megkapom, hogy szar voltam, később pedig az édesanyámtól, hogy egy kurva vagyok, ribanc vagyok, szar nő vagyok, akinek nincs tartása, és amúgy is, látszik, hogy szét van baszva a picsám. Ezek után még hónapokig fenyegettél és zsaroltál ezzel, hogy elmondod Apunak. Ilyenkor kapom meg a válaszokat azokra a kérdésekre, hogy az életem szinte minden területén miért akarok maximalista lenni és miért nem éreztem magam soha sehol elég jónak, elég szerethetőnek és elég értékesnek. Hogyan is érezhettem volna, ha ilyen visszajelzésekben nőttem fel Anyu? 

Több kísérletem is volt arra, hogy kitörhessek ebből az érzelmi és családi börtönből, amit felállítottál körém. Elszöktem otthonról még gimis koromban Szabihoz, mert tudtam, hogy az önálló kis világom fenntartását szolgáló ellógott órák kiderülnek, és laposra leszek verve. Elszöktem egyik éjszaka Istihez, majd ott laktam náluk másfél-két hónapot. Azt éreztem muszáj menekülnöm, mert bele fogok őrülni ebbe az egészbe, ami a családunkban történt. Azután történt a balesetem is…talán ott kezdett beindulni a valódi függetlenedésem és talán akkor kezdtem el, még ha nem is túl sikeresen, kiállni magamért, az elnyomott érzéseimért és az elnyomott, bennem lévő kisgyermekért. Lett egy saját kis világom végre, amibe csak akkor engedtelek bele, amikor én akartam, hiába erőszakoskodtál.

Persze ez azt idézte elő, hogy több volt a veszekedés, mert kinyílt a szám, és ez nyilvánvalóan nem tetszett neked, mert nem ilyenre neveltél, nem ilyet idomítottál. Igazából ezt akkor nem tudatosan csináltam, hanem ösztönből. Azelőtt nem a saját életemet éltem, hanem egy olyan gyerekét/emberét, akit „kreáltak” és akit csak akkor „szeretnek” ha ezeknek a feltételeknek megfelel. Szerettem volna egy olyan életet varázsolni magamnak, amiben szeretnek az engem körülvevő emberek, ahol tisztelnek és elismernek és nem csak akkor, ha teljesítek. Akik nem a hibákat keresik bennem, hanem a hibáim ellenére elfogadnak. Akik feltétel nélkül, csakis magam miatt szeretnek. Ezért mondtam neked azt egy korábbi beszélgetésünk alkalmával, hogy életem egyik legboldogabb napja volt, amikor elköltöztem 19 évesen. Kaptam levegőt, kaptam egy új és önálló életet, ahol én döntök saját magamról, és bár akkor még sok dologgal nem voltam tisztában magammal kapcsolatban, de nagyon élveztem és őszintén, soha meg sem fordult a fejemben, hogy visszaköltözzek hozzátok. Még akkor sem, amikor a legrosszabb anyagi helyzetben voltam. Tudtam, hogy mit nem szeretnék, és ezért. Az első nagy szünetünk, az a 9 hónap az elköltözésem után. Hogy bírtad ki anyaként ezt a 9 hónapot? Képes voltál így elmérgesíteni a lányoddal a kapcsolatot, csakis azért, mert nem hívott fel azonnal a szépészeti, plasztikai beavatkozásod után, amit a füleden hajtottak végre. Persze az nem volt egy elfogadható indok, hogy egy zsarnok főnöknek dolgoztam, aki minden mozdulatomat ellenőrizte, és ha nem az ügyfeleket hívtam, hanem mást, akkor túlórát szabott ki? (Akkor jártam a jogra. Azt is azért választottam valójában, hogy neked megfeleljek). Örülnöd kellett volna abban a pillanatban, hogy megtörtént a műtét, még a fájdalomnak is! Egész életedben a füled miatt érezted magad megkülönböztetve, és ennek akkor végre vége lett. Ehelyett, a felszabadult öröm helyett inkább engem okoltál, amiért nem hívtalak fel egyből…majd ennek lett következménye az a 9 hónap, amikor nem tartottuk a kapcsolatot. Besokalltam Anyu. Agresszív módon kierőszakoltad a figyelmet és a szeretetet, amit valóban, igazad van, nem éreztem őszintén. De egy ilyen gyermekkor után hogyan gondoltad azt, hogy aggódom, szeretlek, tisztellek, amikor ezeket te sem adtad meg számomra? Hogyan lehet szeretni egy olyan embert, aki mindig bánt és azt érezteti veled, hogy egy senki vagy? 

Valójában ott sem beszéltük meg a problémáinkat, hanem szépen rákentük Nagyira, nem is tudott róla, de ő vitte el a balhét. Mert ő kavart. Igen, még ha így is volt, de a körülményeket nem ő idézte elő! Könnyebbnek tűnt ez az út, mint kitenni őszintén az asztalra a félelmeinket és a gondolatainkat. Én ezt mostani fejjel már úgy képzelem el, hogy itt is bűntudatod volt, érezted, hogy ez így nincs rendben, de féltél szembenézni azzal, hogy te is elrontottad, én pedig féltem volna elmondani azokat a dolgokat, amiket most leírok neked. Ahogyan mindig is féltem tőled. Ezért kézenfekvőnek tűnt mindkettőnk részéről, hogy Nagyit okoljuk azért, amiért a mi anya-lánya kapcsolatunk nem működik. Belementem ebbe a játszmába és két rossz közül a kisebbik rosszat választottam. Még a balesetemről sem tud a család, mert akkor azt is el kellett volna mondani, hogy mit kerestem én hétköznap nap közben Istiéknél, és miért nem otthon, ugyanis elköltöztem/megszöktem otthonról. Állandó hazugságokban éltünk mind belelé a családunk felé, mind pedig kifelé. Mégis honnan tanulhattam meg gyerekként ilyen jól hazudni, ha magam is azt láttam, hogy a külvilág felé nem vagyunk őszinték? Hogy mégsem vagyunk az a nagyon boldog, összetartó család, mint amilyennek mutatni akartuk magunkat? Még szerencse, hogy erről már nagyon nagyon rég leszoktam!

Állandó veszekedések és bocsánatkérések tanúja vagy éppen kezdeményezője voltam, alig volt olyan hosszabb egybefüggő időszak, amikor nem volt veszekedés, nem volt kiabálás, nem volt könyörgés a bocsánatodért akár velem, akár Apuval. Tudom, hogy írtam már, de nem tudom, hogy kellőképpen átérzed-e: erőszakkal, agresszióval, megvetéssel és lenézéssel, megfélemlítéssel nem lehet szeretetet és tiszteletet kiharcolni. Szerintem valahol ezt te is tudod, mert mindig a fejemhez vágva kérdezted, hogy egyáltalán én szeretlek-e Titeket. Nem tudom Anyu. Amit biztosan tudok, hogy nagyon sokáig küzdöttem az őszinte, meleg szeretetedért, a meleg anyai ölelésedért, de amikor ennyi verést, bántást, megalázást kapsz, joggal fordulhat meg a fejedben a kérdés: és engem vajon szerettek a szüleim, ha ezt képesek voltak megtenni velem? Vagy tényleg csakis akkor szerettek, ha nem önmagam voltam, hanem az elvárásoknak feleltem meg?

Felnőtt nőként, felnőtt emberként már megértem, hogy semmi sem történt indokolatlanul, sem véletlenül. Mindennek oka volt és oka van. Nem beszéltél soha a terhességed részleteiről, csak annyit tudok, hogy véletlenül jöttem össze, és jó terhességed volt és hogy fejeseket ugráltál pocakkal. De arról semmit nem tudok, hogy milyen érzésekkel álltál egy új élet születése előtt, hogy tényleg szerettél-e engem még mielőtt megszülettem és nem pedig engem okoltál azért, mert a fiatalkorod kimaradt. Egy eszköz voltam számodra az Apukád, Anyukád és a bátyád által okozott hiányaid pótlására.

Sokszor éreztem, hogy irigykedsz rám.  Ezt az ember belül érzi, főleg egy olyan ember, aki gyerekkorában mesterire fejlesztette az érzelmi radarjait, amit jelen esetben neked köszönhetek. Kiváló érzékem lett arra, hogy mások rossz kedvét megérezzem apró mozdulatokból is. Megpróbáltam visszaemlékezni, hogy mióta van ez, aztán rájöttem, hogy ez jóval régebbről jövő „képesség”, mesterem voltál benne. Szóval nagyon sokszor éreztem, hogy irigy vagy rám. Ilyet az ember nagyon nem szeret magának beismerni, ezért nem is várom el tőled, mert ez valóban nagy fájdalommal és felismeréssel jár. De ha így is lett volna, akkor mi okod lett volna rá? Mert fiatal voltam, fiatal felnőtt, próbáltam élvezni az életet a barátaimmal, a párkapcsolatommal, utaztunk, nyaraltunk, programokat csináltunk? Vagy ha nem ezekért, akkor miért nézted mindig rossz szemmel, amikor jól éreztem magam a bőrömben? Szándékosan kerülted a kérdést, jól emlékszem, hogy a B-vel eltöltött első nyaralás után annyi volt a kérdés, hogy jó volt-e. De hogy hol voltunk, mit csináltunk és kikkel, az már nem érdekelt. Mintha nem akartad volna hallani, hogy én nagyon jól éreztem magam. Mintha ezzel neked okoztam volna rosszat, hogy nem veled vagyok, otthagytalak, elköltöztem, élem az életemet és próbálom mindezt az „én saját értékrendem szerint” tenni.

Valójában most fogok tudni egy ép és egészséges, új életet kezdeni magamban. Mert rájöttem, hogy honnan jön a megfelelési kényszerem, miért nem tudok örülni a sikereimnek, miért szorongok sokszor a semmiért, miért gondoltam sokáig azt, hogy én nem vagyok fontos élő embere a világnak, miért voltam állandóan paranoiás és gondoltam azt, hogy engem nem szeretnek a kapcsolataimban. Az összes, B. előtti kapcsolatomban úgy viselkedtem, mint te, Anyu. És így megtapasztalhattam azt a belső magányt, amit te is érzel legbelül. Mert azt láttam, hogy így kell viselkedni.

Annyi minden kavarog még a fejemben, annyi sérelmet tudnék még itt felsorakoztatni és még több kérdést a miértekkel. Miért kellett szívnom veletek együtt a cigifüstöt gyerekként a kocsiban és a lakásban? Miért gondoltad azt, hogy a megfélemlítés megfelelő nevelési módszer a szeretet helyett? Miért követelted tőlem a szeretetet, amikor te sem mondtad nekem, hogy „Szeretlek édes kicsi lányom”? Miért kellett ilyennek megélnem a család, az anya-apa kapcsolatot, az anya-lánya kapcsolatot, és ebből kifolyólag azt is, hogy szinte nem is volt apa-lánya kapcsolatom az első pár évemet leszámítva. Mert emlékszem én még arra, amikor büszke voltam az Apukámra, amikor az “én az Apué vagyok” fénykép is készült. Erre is emlékszem. Hogy miért lettem dühös Apura és mikor? Amikor azt láttam, hogy nem tud magért kiállni, saját gondolataiért és véleményéért, pedig ő megtehette volna, amit én gyerekkért nem, mert felnőtt ember volt már akkor is. Önálló akarattal…. de aztán már nem volt neki akarata, sem önállósága. Mert tudta jól ő is, hogy mert nem lehet! Otthon úgy kell viselkedni, ahogy te Anyu megköveteled. És mérges voltam rá egészen mostanáig, mert arra is rájöttem, hogy valójában miért: mert nem védett meg engem soha, mert nem állt ki értem soha, mert ő is félt. Félt az elutasítástól és attól, hogy nem fogod őt szeretni. De ezt a dühömet könnyebb volt áthárítanom rá, egyszerűbb volt őt megvetni ezért. Ettől függetlenül viszont annak a folyamatát is tisztán láttam, hogy Apu egy jó lelkű, senkinek ártani nem akaró erős férfiből hogyan vált egy meggyötört, elnyomott és irányított gyerekké. Nekem nem tisztem megítélni a Ti házasságotokat, szándékosan nem megyek bele, mert nem rám tartozik, hogy Apuval a házasságodat miként éled meg. Azt viszont fontosnak tartom elmondani, az én szempontomból, hogy gyerekként én ezt a szülői példát láttam. Mindenkinek az az alap, amit otthonról hoz, és a saját életében, még ha tiltakozik is ellene, tudat alatt lemásolja. Ezért választottam B. előtt mindig gyengébb férfiakat, mert azt láttam természetesnek, hogy egy kapcsolatban a nő uralkodik, ő hordja a nadrágot, és minden úgy kell történjen, ahogyan a nő akarja. Sorra futottam bele pofonokba és olyan kapcsolatokba, amik már előre halálra voltak ítélve. Ugyanakkor volt egy énem, ami igen is vágyott az erős férfire, az erőre, aki mellett megbújhatok, mint egy kis gyerek, ahol biztonságban érezhetem magam minden lelki és testi fenyegetettség nélkül. Ez a kettősség alakította ki azt bennem, hogy uralni akartam, ugyanakkor törékeny nő is akartam lenni. Rádöbbentem hosszú évek után, talán Béla után, hogy ez a kettő együtt nem fér meg. És aki így él, az borzasztóan elmar magától mindenkit, ahogyan én is tettem. Béla se volt, barátok sem voltak, senki nem volt körülöttem. Meg kellett tanuljam, hogy nem élhetek egocentrikus kapcsolatban, ahol én diktálom a másik akarata fölött a dolgokat. Nehéz munkámba tellett, mire rájöttem és elfogadtam, hogy mindenki önálló ember és senki senkinek a tulajdona. Nem beszélhetünk tulajdonról egy olyan társas kapcsolatban, mint a szeretet vagy szerelem. 

B-vel boldog vagyok, mert mellette nem kell játszanom a szerepem, bár tudom, te azt vágnád most a fejemhez, hogy vele játszok szerepet. 5 év után, tiszta szeretettel nem tudsz szerepet játszani, akármennyire is szeretnél. Életemben először jött az életembe egy ember (Nagyin kívül), aki elfogad minden hibámmal együtt engem, aki átölel, aki soha nem bántana és nem is bántott soha, aki mellett biztonságban érzem magam testileg-lelkileg, és talán ami a legfontosabb, és te is hivatkoztál erre: őszintén és minden feltétel nélkül szeret. Nem csak akkor, amikor sikeres vagyok a munkámban, vagy ha tökéleteset főzök, vagy ha jó kedvem van és boldog vagyok, hanem akkor is, amikor éppen borzasztót főzök, nincs kedvem kikelni az ágyból, szeret akkor is, ha mélyponton vagyok és szomorú vagyok, szeret és ezért érdekli mit érzek mindig! Nagyon boldoggá tesz, hogy általa valóban megtapasztalhatom, milyen is az igazi, feltételrendszer nélküli szeretet és biztonság.

Most már, hogy jól látom a miértekre a válaszokat, tudok új életet kezdeni magamban, tudom ezentúl szeretni magam, büszke lehetek végre magamra és a sikereimre, elfogadom és végre elhiszem magamnak, hogy egy jó és értékes ember vagyok, aki igen is érdemes a szeretetre és a boldog életre. Most már tudom, hogy nem másoktól kell várjam a visszaigazolást, hogy minden hibámmal együtt én egy erős nő lettem. Mert amit a mi anya-lánya kapcsolatunknak köszönhetek az az, hogy ha ezt az egészet képes vagyok magamban feldolgozni, akkor jöhet bármilyen akadály…mindent le tudok küzdeni. Megerősödtem, bölcsebbé és okosabbá váltam és amiért a leghálásabb lehetek: tudom és érzem, hogy az én gyerekemnek nem lesz ilyen gyermekkora, mint amilyen az enyém, tiéd, és talán a szüleidé is volt. Nem viszem tovább ezt a csomagot, letettem.

Ahhoz, hogy mindezt lehetővé tegyem magamban, és el tudjam engedni ezt a sok fájdalmat, tudom, hogy meg kell neked bocsájtanom. És meg is bocsájtok neked mindent, amit leírtam és azokat is, amiket nem. Megbocsájtom neked, hogy nem szerettél úgy, ahogyan arra nekem szükségem volt, mert tudom, hogy legbelül ezt nem tudatos szándékkal tetted. Mert tudom, hogy vágytál a szeretetre mindig is, és ezért tettél mindent. Nem haragszom rád, de még fájnak a sebek. De azt is tudom, hogy újra és már jól be fognak gyógyulni, és nem lüktetnek majd többé.

Megbocsájtok neked, de nem miattad, és nem más miatt, hanem csakis magam miatt. Ez nem azt jelenti, hogy szeretném, ha minden a régi lenne, ezt nagy hiba lenne visszasírni. És nem is azt jelenti, hogy békülő szándékkal közelítenék és bármit is meg szeretnék beszélni ezzel kapcsolatosan. Megbocsájtok, mert elfogadom, hogy akkor ezt érezted megfelelőnek, bármennyire fájt is ez nekem. Az új életemet így képzelem el.

Tudom, hogy nem lehet könnyű olvasni ezeket a sorokat, de leírni sem volt egyszerű, átélni pedig még nehezebb. De így már teljesen patyolat tiszta a lelkiismeretem, és ami a legfontosabb: megint csak nem előtted, hanem magam előtt. Elővettem a démonaimat, szembe néztem velük és most már elengedem őket. Csak őszintén remélni tudom, hogy egyszer talán te is szembe tudsz nézni a sajátoddal, mert még fiatal vagy, és még lehetsz gátlások és szorongások nélkül boldog. Még van lehetőséged egy olyan életre, amiben hagyod, hogy szeressenek is és amiben te is képes vagy az őszinte, feltétel nélküli szeretetre. 

a Lányod

 instagram: narcizmus_ellen