Lélegezz!

A Nárcisztikus személyiségzavar párkapcsolatban történő rombolását már egészen kicsi gyerekként is jól láthattam szüleim példáján keresztül, ahol anyám volt az elnyomó, apukám pedig – még a mai napig is – az elnyomott.

Szeretném ezúttal bemutatni nektek Évi történetét, aki közel 11 éven keresztül élt párkapcsolatban egy Nárcisztikussal.

Évit 13 éve ismerem, a barátnőm. Pár hónapja úgy döntött, hogy felszámolja azt a lelki börtönt, amit volt élettársa állított fel köré. Persze, lehet azzal dobálózni, hogy ez mind Évi baja, mert mindezt ő hagyta…. Hagyta, mert elkövetett egy „hibát”: szeretni szeretett volna és szeretve lenni. Azt hiszem, ezt a „hibát” már sokan elkövettük eddigi életünk során.

Az a nem mindegy, hogy ki mire „használja fel” a szeretetünket egy párkapcsolatban: van, aki megbecsüli és viszonozza számunkra, de van olyan is, aki a szeretet csomagolópapírjába bújtatva, manipulációra és kizárólag önös érdekek kielégítésére használja, miközben a másik önbecsülését teszi a földdel egyenlővé. Sanyi nem szerette, viszont tökéletesen elhitette Évivel az ellenkezőjét. Fogadjátok szeretettel Évi történetét, aki az elmúlt hónapok során újra elkezdett megtanulni lélegezni…

 

breathe_1.jpg

 

"Március 8-a volt, nőnap - én pedig a legkevésbé sem éreztem magamat annak. Ültünk egy kávézóban Annával, meséltem, ő figyelmesen hallgatott. Majd egyszer csak megkérdezte:

- Sanyi nem nárcisztikus?

Elkerekedtek a szemeim és döbbenten, elgondolkodva válaszoltam:

- Áááá, neeeem. Nem hinném... Dehogy is... Nem, nem az.

Akkor tényleg így gondoltam.

Mostanra a nyakunkon a karácsony, és én már egészen másképp gondolkodom Sanyiról, az elmúlt 11 évről, magamról is...pedig még hosszú út áll előttem.

Évi vagyok, 33 éves. Évekig tartottam vissza a lélegzetemet.

22 voltam, szingli, jól éreztem magam, nagyon éltem. Már ismertem Sanyit egy ideje. Az első perctől, ahogy találkoztunk vonzónak tartottam, de akkor még mellette és mellettem is volt valaki más. 

Aztán a sors úgy hozta, hogy elkezdtünk egyre többet beszélgetni és rövid idő alatt kiderült, hogy ez lehetne több is. Lett.

Az életem kiegészült vele, sok időt töltöttünk együtt, ami mellett továbbra is úgy pezsegtem, mint előtte. Sosem voltam az a nő, aki a kedvese sziámi ikre szeretett volna lenni, mindig szükségem volt a saját térre és a napjainkban olyan divatosan használt “én időre”.

Hetente 2-3-szor találkozunk, aztán Sanyi pár hét után kifakadt egy telefonbeszélgetés alkalmával “Ez így nem lesz jó! Én ezt így nem fogom bírni, ha csak ennyit találkozunk!”. Nem értettem, mi a baj azzal, ha levegőt hagyunk egymásnak és egyben pánikba is estem, mert nem akartam elveszíteni, így szépen elkezdtem ritkítani a barátnős programokat, a magamra fordított időt, ami nagyon hamar a nullához kezdett közelíteni, oda is költöztem hozzá - ma már tudom, nem lett volna szabad, egyiket sem.

Hamarosan már csak azok a programok élveztek elsőbbséget, amik neki voltak fontosak - igen, én pedig partner voltam ebben. Mindemellett nagyon határozott elképzelései voltak arról, hogy nekem, mint nőnek hogyan kellene teljesítenem a kapcsolatunkban, aminek - természetesen - sosem feleltem meg.

Az utolsó határozott próbálkozásom a megszokott tavaszi csajos hosszú hétvégére nagyjából 1 év után volt, ami előtt már napokkal állt a kés a levegőben, de nem volt hajlandó megosztani velem, mi a baja. Miután 3 nappal később hazajöttem, egy hétig nem beszélt velem, csendes lelki terror volt, amit a következő években számtalanszor eljátszott velem különböző apropókon, egyébként nagyon eredményesen.

Úgy éreztem nem kapok levegőt a pattanásig feszült némaságtól, nem akartam, hogy bármilyen cselekedetemnek ez legyen a következménye, így elkezdtem kifogásokat gyártani a barátaimnak (csak nekik, ha a családommal voltam, az nem volt probléma), miért nem lehetségesek a közös, pár óránál hosszabb programok...amiket végül már én is gyakorlatilag elhittem magamnak.

Ezzel együtt persze nem tudtam nullára redukálni a random néma terror hullámokat, de idővel rájöttem, hogy ha magamra erőltetek egy olyan magatartást, ami úgy fest, mintha hidegen hagyna ez a hiszti (közben majd’ megfulladtam), akkor egyre rövidebb ideig tart...végül már tényleg nem érdekelt és valószínűleg ő is ráébredt, hogy nincs hozzá közönség.

Nem vagyok szakember, hogy kijelenthessek ilyet, de mivel korábban már volt erre hivatalosan jegyzett eset, le merem írni, hogy Sanyinak problémája volt(van) az indulatainak a kezelésével.

Ez kezdetben csak verbálisan nyilvánult meg felém, egy-egy vita alkalmával, amikor elveszítette a kontrollt és olyan hangnemben, stílusban nyilvánult meg, ahogy az ember - normális esetben - nem teszi a szeretteivel(sem).

Az én családomban ez egyáltalán nem “divat”, így első alkalommal szinte megbénított a reakciója, elsírtam magam. Ez először teljesen hidegen hagyta, majd odajött, bocsánatot kért és megvigasztalt - ez utóbbi többet nem történt meg.

Egyszerűen nem tudtam sem elfogadni, sem kezelni ezeket a reakcióit. Aztán egyik alkalommal magamat is megleptem, mert visszakiabáltam az ő stílusában, amin szörnyen meglepődött és rögtön visszavett a lendületből...azonban ez sem tartott sokáig. Én pedig lassan észrevettem, hogy bizonyos helyzetekben már nem csak ellene védekezem így, hanem másoknak is így reagálok.

Megijedtem magamtól. Legbelül mélyen megvetettem az ilyen reakciói miatt és mégis elkezdtem és is ugyanazt csinálni, a szokásommá vált, hogy így védem meg magam. Nem akartam olyan lenni, mint ő, nem akartam úgy viselkedni, mint Sanyi. Időbe telt, mire ezt leépítettem.

Azelőtt senki nem tudta kihozni belőlem az “állatot” (ezúton is bocsánatot kérek az állatoktól a hasonlat miatt...).

Egy vita alkalmával annyira elborult az agyam, ahogy szándékosan és élvezettel az arcán mondta a szemétségeket, hogy elkezdtem ütlegelni a karját. Igen, ez gáz. Nagyon. Tudom. Épeszű ember nem csinál ilyet. Arra azonban nem számítottam, hogy visszaüt, férfi erőből, indulatból.

Szeretem a padlizsánt, hát még a színét...csak nem a bőrömön visszaköszönve. Igen. 

Jogos felvetés a gondolat: nem vagy normális! Miért nem pakoltál össze és jöttél el?!

Világ életemben - azt ezt megelőző huszonvalahányban - azt mondtam, hogy az a férfi, aki egyszer kezet emel egy nőre, az megteszi máskor is és, hogy az a nő, aki nem pakol össze és jön el, ha ilyen megtörténik, nem normális. Mára már rájöttem, hogy ilyen és ehhez hasonló kijelentéseket nem szabad tenni, mert sosem tudhatod, mit hoz az élet és mit fogsz tenni egy ilyen, vagy hasonló, vagy teljesen más helyzetben… 

Meggyőztem magam, hogy dehát bocsánatot kért és véletlen volt (ez vicces :D), még úgy is, hogy emellett megmagyarázta, hogy ez egyébként teljesen jogos reakció volt részéről. Halál komolyan gondolta.

Évekkel később volt egy másik, hasonló eset, amikor szintén - szerinte - jogosan indult meg felém, vágott neki a szekrénynek és mikor összerogytam még párszor belém is rúgott...mert vitázás közben megdobtam egy ajakbalzsammal, ami a mellkasáról a homlokára pattant.

Igen, valóban nem dobálunk egymáshoz kis műanyag tárgyakat veszekedés közben, mint egy kétéves dacos kislány, de NEM, nem vágunk nőket szekrényhez és rúgunk bele, mikor a földön guggolva próbálja megvédeni magát!!!

És ekkor még mindig nem jöttem el. A mai napig nem tudom megmagyarázni, miért...talán nem tartottam többre magamat, talán nem gondoltam, hogy ennél jobbat érdemlek, vagy csak egyszerűen nem ezt.

Ahogy azt már említettem, Sanyinak nagyon határozott elképzelése volt arról, hogyan is kellene egy nőnek “teljesítenie” egy kapcsolatban és ennek a check list-nek bármilyen hiányossága - elmondása szerint - feljogosította őt arra, ahogy viselkedni tudott velem. Mindenre és mindenkor rá tudta húzni, hogy az adott reakciót, viselkedést, bármit, én hozom ki belőle, mert ezt érdemlem...és, ha majd olyan leszek, mint régen, meg, ahogyan neki megfelel, akkor majd ő is olyan lesz, mint régen.

Ma már úgy gondolom, hogy soha nem volt másmilyen, mindig is ilyen volt...addig, amíg minden az elképzelései szerint zajlott, azonban ahogy bármilyen feltétel nem teljesült, már nem tudott és nem is akart szeretetteljesen viselkedni, én pedig bármikor is sérelmeztem ezt, eltántoríthatatlanul megmagyarázta, hogy ezt én hozom ki belőle.

Folyamatosan bűntudatot próbált gerjeszteni bennem és elhitetni, hogy minden az én hibám.

A nem megfelelő teljesítésemnek szerves részét képezte, hogy sajnos nem is olyan hosszú idő után egyre kevésbé kívántam a szexet, ami természetesen csak olaj volt a tűzre. Időről időre egy rövidebb-hosszabb csendes terrort követve robbant a bomba nála emiatt. Akkor még magamnak sem tudtam megmagyarázni, miért van ez így, csak azt tudtam, hogy nincs rendben, hogy nem normális. Fejben nagyon is vágytam a szexre, azonban vele egyre kevésbé akartam már. Minden alkalommal, amikor ez a téma asztalra került, oda jutottunk, hogy védekeztem és állítottam, hogy nem tudom, miért van ez így (akkor tényleg nem), ő pedig hangsúlyozta, hogy ez nem normális, mitöbb én sem vagyok az...többször volt, hogy frigidnek és aszexuálisnak titulált. Egy idő után már kezdtem mindezt elhinni, vagy csak így könnyebb volt - nem tudom. Szégyelltem és senkinek nem mertem beszélni erről. Amikor időnként rávettem magam, mert tudtam, hogy ha nem teszem, rövidesen újabb balhéra számíthatok (tudom, hogy szörnyen hangzik!), gyakorlatilag másnapra húgyúti fertőzésem lett, vagy valami hasonló - a szervezetem ordítva tiltakozott Sanyi ellen, én mégsem akartam meghallani. Vágytam az intimitásra, gondoltam rá, álmodtam vele, azonban vele már képtelen voltam rá. Az utolsó két évben már egyáltalán nem engedtem, hogy hozzám érjen. Addigra már gyakorlatilag elfogadtam fejben, hogy aszexuális vagyok, vagy valami hasonló…

Ma már tudom, hogy a szex szépen lassan történő kizárása egy védelmi fal volt részemről, amit ellene, a velem való viselkedése ellen építettem magam köré...a plusz 10-15 kiló súlyfelesleggel együtt.

Mindeközben a környezetünk, a családom, a barátaim (szándékosan írom csak az enyémeket, mert, hogy az övéi mit gondoltak, nem tudhatom)többségben azt gondolták, minden rendben...az utóbbi pár hónapban azonban kiderült, hogy sokan nagyon is érezték, hogy valami nem oké, látták, hogy tiszta görcs vagyok, hogy nem tudok önfeledt és kiegyensúlyozott lenni, hogy szorongok, de nem tudták, hogy kérdezzenek rá, nem akartak beleszólni…

Nagyjából egy évvel ezelőtt előkerült egy szellem a múltamból. Egy szellem, akit meg kellett értenem, hogy elengedhessem 16 év után. Hálás vagyok neki, mert a vele kapcsolatos, közösen felelevenített emlékeim rádöbbentettek, hogy amiben élek az se nem egészséges, se nem normális, de leginkább nem jó nekem. 

Még ekkor sem jöttem el, de elkezdtem magasról tenni mindenre. MINDENRE! Egyszerűen már nem tudott hatással lenni rám, semmilyen szempontból. Sanyi ezt két hónap után megelégelte és azzal várt egyik nap, hogy nem bírja így tovább. Az én reakcióm csak annyi volt, hogy: “én sem”.

Próbálom megfejteni, hogy egy ember hogyan és miért jut el odáig, hogy nem tartja magát elég értékesnek ahhoz, hogy tudja, csakis és kizárólag egy olyan párkapcsolatban van helye, ahol nem kell elnyomnia saját magát, azért, hogy megfeleljen, hogy egy kapcsolatban nem mindig minden csak az egyik fél hibája, hiszen ketten vannak benne, és hogy senki nem szolgál rá és nem kell eltűrnie sem a verbális, sem pedig a fizikai bántalmazást…

Az elmúlt hónapokban számos sebet téptem fel (és még biztos lesz pár), kisebb-nagyobb sebtapaszokat téptem le (és fogok is még), éltem meg felismeréseket (de mennyi lesz még!), jöttem rá, mennyi dologgal kapcsolatban vagyok nagyon is erős (és mennyi mindenben vagyok még gyenge), hogy semmi problémám nincs a szexualitással és, hogy egyáltalán nem vagyok kevés, mint nő és, mint ember...nagyon is ELÉG VAGYOK!

Évi vagyok, 33 éves, lélegezni tanulok."

 

instagram: narcizmus_ellen